HA JÖSSZ LE A HEGYRŐL
fekszel fénylő mohapárnán
jégzuhogásban izzik a tested a hegy tetején
mélybe merül most az emberi háló
halak csendje madarak rendje rendezi sorsod
a lélegzet elnehezülve is dallá lesz
verssé igazul az álom zuhanásod repüléssé
ha jössz le a hegyről ne feledd majd:
lelked a fénylő párnán
CSEPPEKBEN A CSEND
csepp-csepp-cseppecskék
érkeznek a vándorfecskék
tíz óra tíz - mennyi víz
s benne egy ismeretlen "jóbarát"
jóbarát - nem ismerem: de jött
dolgozik a bőröm mögött
mennyi szorgos, mennyi mafla sejt
köztük mennyi, mennyi selejt
és két tört kromoszóma, mely nem felejt
-
csepp-csepp, cseperedik bennem
ami voltam s amivé kell lennem
ami lesz, bizony meglehet
azzá lesz, ami még lehet -
de itt és most már szabadon, épen
ámulok éppen e cseppnyi mindenségen
-
élet gyűrte arcok ikonosztáza, kékben
rianások a robbanó tükörjégen
ellenfényben, metsző ellenfényben
két keretezett képen: az ablakon benéző égen
az ágak lassan mozduló rács-szerkezete
remegő lélegzete, hullámzása a térben
utoljára a lecsorgó vér bíbora-rózsaszínje -
fekszem kristály-csepp ragyogásban
lüktetve egy égő látomásban
-
"sárgájuk és feketéjük egymásba fonódik
ölik és ölelik egymást gyönyör és halál nélkül
egymásba kapaszkodva küzdenek
egy cseppet olyan ez, mint egy animáció
meséltem már a tigrisekről?"
-
aztán már csak a madarak, az apró lények
a magokból áradó szikrázó fények: egy újfajta rend
végül a csend - csepp, csepp, cseppekben a csend.
PAO-JÜ LEVELE AZ IDŐS MESTERNEK
Költő akartál lenni? Költő vagy.
Kiégett, keserű.
Miért átkozódol, ha igaz vagy?
Miért ellenséged a derű?
Légy: érett, keserédes és bölcs.
Ne légy: öreg, cinikus, ravasz.
Telvén a korsód, kevesebbet tölts.
Tél van? Szívedben égjen új tavasz.
Pao-jü:
A MESTER KARDJA
A vers: vér – mondta Li-ju.
A vér: vers – mondta Ju-li.
A VERS A VÉR KÁPRÁZATA.
HA ÉGRE TEKINTESZ HÚNYD BE A SZEMED – mondta a Mester.
Nem értem, Mester,
nem érzem, Mester, mondták.
ÖLELJÉTEK MEG EGYMÁST SZOROSAN,
MINTHA UTOLJÁRA ÖLELNÉTEK.
ÉRZITEK A KIMONDHATATLAN LÜKTETÉSÉT?
Ekkor szívükbe hasított a felismerés:
A MESTER KARDJA.
CSAK: JEL
(nagáminak)
Csak: Jel
csak: jel
csak: egy jel
csak: egy profán jel: ahogy az olaj szétfolyik a fán
csak: egy kőris: ahogyan vérzik amikor jelet hagy ama tőr is
csak: egy ében: amikor megfürdik abban a lében
csak: egy nyár: ahogy Ő kívánja már
csak: egy szerelem: mikor épp’ szétszerelem (még „megvan” nekem)
csak: egy piciny pác: amiben vagyunk
csak: egy lúg: amitől füstöl rombolódik agyunk
csak: egy húr: ami zeng
csak: a lét: ami bong
csak: egy bronz: ami égve zúg fel az égbe
csak: a teremtés utáni csend: szinte semmit nem jelent
csak: még össze: még nem széjjel
csak: föltámadni ma éjjel
csak: egy jel
csak: jel
„ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET,
KI A KÜLSŐ-JÓZSEFVÁROSBÓL TÉPETT”
Én itt élek, ahol még a galambok is cigányok.
A Fűvészkert felé, végig a Dugonics utcán járok
injekciós-tű-pázsitpárnán óvakodva
és sötét gondokkal megrakodva
halálarcú, reménytelen sorsok jönnek sorba’
szembe velem. Megszokni? Lehunyom szemem,
az éterből szebb jövőt hazudnak a Történelem
Fekete Kutyái, és ölnek és ölni hagynak, mert félnek.
(Itt nem csak „hálnak az utcán”, de „élnek”…)
„Ó, lélek! Ez a hazám?”
–
Megénekeljem? De mire jó itt az ének,
ahol a kés hegyéről megbomlott aggyal
kokaint kínál egy őrült angyal,
és ha elfogadod, de akkor is, ha nem,
a Pokolból rád kiált a kínzó értelem,
és ösztönödre bízná, mit tudnod nem szabad,
hogy magad legyél a „bús pesti nép”,
ki a Külső-Józsefvárosban betép…
–
Józan vagyok. A haza haldoklik lassan bennem.
Növekednék: de nincs merre növekednem.
Sorsom elfogadom – ez ellen nincsen gyógyszer.
Befogad, kitaszít – eltemet a Nyócker.
_
