„ÉN SZERETEM A BÚS PESTI NÉPET,
KI A KÜLSŐ-JÓZSEFVÁROSBÓL TÉPETT”
Én itt élek, ahol még a galambok is cigányok.
A Fűvészkert felé, végig a Dugonics utcán járok
injekciós-tű-pázsitpárnán óvakodva
és sötét gondokkal megrakodva
halálarcú, reménytelen sorsok jönnek sorba’
szembe velem. Megszokni? Lehunyom szemem,
az éterből szebb jövőt hazudnak a Történelem
Fekete Kutyái, és ölnek és ölni hagynak, mert félnek.
(Itt nem csak „hálnak az utcán”, de „élnek”…)
„Ó, lélek! Ez a hazám?”
–
Megénekeljem? De mire jó itt az ének,
ahol a kés hegyéről megbomlott aggyal
kokaint kínál egy őrült angyal,
és ha elfogadod, de akkor is, ha nem,
a Pokolból rád kiált a kínzó értelem,
és ösztönödre bízná, mit tudnod nem szabad,
hogy magad legyél a „bús pesti nép”,
ki a Külső-Józsefvárosban betép…
–
Józan vagyok. A haza haldoklik lassan bennem.
Növekednék: de nincs merre növekednem.
Sorsom elfogadom – ez ellen nincsen gyógyszer.
Befogad, kitaszít – eltemet a Nyócker.
_
